narancs hóban így lett – Fülöp Mariann 1969 januárjában érkezett a franciaországi Dourgne bencés monostorához. A 22 éves, francia–német szakos ELTE-hallgató ösztöndíjjal jutott ki Nyugatra, és akkor még aligha sejthette, hogy életének következő több mint öt évtizedét ugyanebben a kolostori közösségben tölti majd.
narancs hóban így lett: a legfontosabb részletek
A monostor kapujánál egy narancs is kicsúszott a kezéből, és a hóba esett. A jelenetben Mariann saját akkori helyzetének abszurditását látta: mit keres ő egy eldugott franciaországi zárda bejáratánál, miközben eredetileg tanulmányi ösztöndíjjal érkezett az országba?
A háború árnyékával nőtt fel
Mariann 1947-ben született egy zsidó családban. Nővére, Juditka még az ő születése előtt, Budapest ostroma idején halt meg, amikor édesanyjukkal együtt egy keresztény nagynéni lakásában bujkáltak. Édesapja eközben Mauthausenben próbált életben maradni; végül hazatért, de mindössze 38 kilogrammot nyomott.
A család tágabb rokonságából sokan nem élték túl a deportálást. Mariann gyerekkorát ezért egy olyan veszteség terhelte, amelyről otthon alig beszéltek. Édesanyja ugyanakkor rendszeresen emlékeztette arra, hogy van egy nővére, Juditka. A kislány a babáját is róla nevezte el.
A Fülöp családban a vallásról és a zsidó identitásról nem esett szó. A szülők azt remélték, hogy lányuk művészként vagy nyelvészként jut majd valamire. Mariann már fiatalon kiemelkedő tehetséget mutatott: zongoraművésznek készült, emellett a nyelvek is fontos szerepet játszottak az életében.
Az ösztöndíjtól a szerzetesi életig
A Dourgne szélén álló két bencés monostor közül az egyik a női, a másik a férfi közösségé. A település távol esik a nagyvárosoktól: Montpellier-ből mintegy háromórás autóútra található, Toulouse felől valamivel rövidebb az út.
A bencés szerzetesi életet szigorú napirend határozza meg. A közösségben központi helyet kap a napi hétszeri közös ima, a kétkezi munka, a tanulás, a vendégek tisztelete és az apát vagy apátnő iránti engedelmesség. A szerzetesek idejük jelentős részét csendben töltik, az étkezések alatt sem beszélgethetnek egymással.
A monostor lakói csak kivételes esetben hagyhatják el a területet. Saját mobiltelefonja az apáton kívül senkinek nincs, az internetet pedig kizárólag kijelölt időben és helyiségben használhatják. A napot misék, vecsernyék, olvasás, tanulás, séta, meditáció, étkezések és az önellátáshoz szükséges munkák tagolják.
Ötven év után is ugyanabban a közösségben él
Mariann Marie-Anne nővérként több mint fél évszázada él ebben a rendben. Egy alkalommal, ötven évvel a rendbe lépése után, a zárdafőnöknő kíséretében Magyarországra is hazalátogathatott. A beszámoló szerint a kolostori élet ellenére élénk, tájékozott és közvetlen asszony maradt, aki anyanyelvét ma is tökéletesen beszéli.
Amikor arról kérdezték, nem nehéz-e számára a némaság és a bezártság, nagyot nevetett. Válasza szerint a monostori lét nem egyszerűen elszigeteltséget jelent, hanem egészen másfajta életformát. Ennek részleteihez tartozik az a rend, amelyben az ima, a munka, a tanulás és a közösség szabályai több mint ötven éve meghatározzák Marie-Anne nővér mindennapjait.
Mit jelent a monostorban élni?
A forrás alapján Marie-Anne nővér története nem egyetlen hirtelen döntésről szól, hanem egy különleges életút fordulatáról: a zongoristának készülő, nyelvek iránt érdeklődő budapesti egyetemistából francia bencés szerzetes lett. A Dourgne-i közösségben nem a külvilágtól való teljes elszakadás jelenti az élet egyetlen tartalmát, hanem szigorúan beosztott rend szerint kapcsolódik össze az ima, a munka, a tanulás és a csend.
Fontos részlet, hogy a monostori szabályok a technológiához való hozzáférést is korlátozzák: nincs általános mobiltelefon-használat, az internet pedig csak kijelölt időben érhető el. A forrás szerint ugyanakkor Mariann nem megtört vagy bezárkózott emberként jelenik meg, hanem élénk, tájékozott és nevetni képes asszonyként. Arra, hogy pontosan milyen körülmények vezették a rendbe lépéshez, a közölt rész nem ad teljes választ.
